Bár a lelkesedésem eddig minden reggel új életre kelt, a harmadik napra kimondottan irritálni kezdtek Cannes apró kellemetlenségei. A végletekig tömött buszok, az abszurd élelmiszerárak vagy a két film közti háromórás szünet relatív rövidsége, amikor annak két óráját utazással és sorban állással kell tölteni.
Volt azonban egy nagyobb probléma is; ma reggelre már öt filmet láttam. Ugyanannyit, mint tavaly az egész tartózkodásom alatt, viszont idén egyelőre még nem láttam semmi jót. Két „rossz” és három „okés” élmény volt mögöttem, a tavalyi év pedig viszonylag magasra tette a lécet. A második film, amit akkor láttam, a végül Osc isar-nyertes Anora volt, és az előadás közben már készültem egy George Lucas-panelbeszélgetésre, és udvariasan továbbadtam a jegyemet A szent füge magja vetítésére, mely végül a fesztivál egyik nagy szenzációja lett – tehát azon is ott lehettem volna. Olyan érzésem volt, mintha minduntalan aranyba lépnék.
Idén ez a harmadik reggelem, és idáig nem vagyok elragadtatva – és nem is csak az én hibámból. A fesztivál alatt végig követem a Next Best Picture aktuális kritikáit a versenyfilmekről, és egy kivételével (amit az utolsó napon tervezek elkapni) egy sem tűnt kihagyhatatlannak. De majd Wes Anderson új filmje, gondoltam! Halvány reménnyel felnyomorogtam a buszra, majd a külvárosi moziban sorban állva, nagyjából fél internetcsíkkal megpróbáltam megosztani az előző napi útinaplót. Mire bejutottam a filmre, végem volt.
A föníciai séma egy Wes Anderson-film Wes Anderson-humorral, Wes Anderson-látványvilággal, Wes Anderson-akcióval és Wes Anderson-karakterekkel. Aki szereti a rendező jellegzetes stílusát, de főleg aki még nem unja, az ezúttal is remekül fog szórakozni. Újítást, önreflexiót nem érdemes várni. Ez ugyanaz a film, amit mostanra egy tucatszor láttunk, csak új köntösbe csomagolva – igaz, legalább annyira szórakoztatóan. Élveztem, de ahogy Anderson legutóbbi két filmje, ez sem tudott igazán megérinteni. Mostanra készen állnék valami csavarra.
Egy újabb „okés” élmény. Mikor már huszadik perce vártam a fesztiválpalotához visszavezető buszra (az egyik járatra nem voltam hajlandó felszállni, mert szó szerint addig telt, amíg már az ablakokra és az ajtókra is gyurmaként tapadtak az emberek), elkezdett tudatosulni bennem, hogy le fogom késni a következő előadást, a Josef Mengele eltűnését.
Hogy ez a realizáció hogyan érintett, azt inkább nem írom le. Annyit viszont elárulok, hogy Cannes-ban minden vetítésre jegyet kell foglalni. Mivel 30 ezer ember próbál betolakodni a vetítésekre, ezért a termek rendszerint 20 másodperccel a jegyportál megnyílása után betelnek. Ha valamire utólag szeretnénk jegyet váltani, akkor a legjobb megoldás robotként nyomogatni a vetítés oldalán az F5-öt, reménykedve, hogy felszabadul egy hely. A Mengele-filmre nagyjából 2000 F5-kattintás után tudtam jegyet szerezni. Most, a buszmegállóban egyetlen kattintással kellett visszamondanom, ha nem akartam, hogy blokkolják a profilomat (a kihagyott előadásokat szigorúan büntetik). Sebaj, helyette beültem Paul Mescal új romantikus filmjére!
Paul Mescal egy tehetséges konzervatóriumi diákot alakít a 20. század elején, aki beleszeret Josh O'Connor által játszott iskolatársába, majd közösen egy amerikai népdalgyűjtő körútra indulnak. A hangulatosnak ígérkező alapkoncepció főként képi világával és (nem meglepő módon) zenéjével tud megérinteni, szereplőivel azonban sajnos aligha. Kissé olyan érzésem támadt, mintha az ikonikus Túl a barátságont nézném újra, csak tartaléklángon – a történet kísértetiesen hasonlít, a ritmus azonban sokkal visszafogottabb, és nem feltétlenül a jó értelemben, már-már az álmosító határát súrolja. Meglesz a maga közönsége, de bennem azért a vetítés közben felmerült a bűnös gondolat, aminek művészetnél sosem kéne: tényleg annyira fontos volt ezt elkészíteni?
„Okés” film. Mostanra nem tudtam nem egy bizonyos szarkás szólásra gondolni. Aki sokat akar, de nem bírja a farka, tudjátok. De mi van akkor, ha a szarka farka bírja, csak kevés a szarka, mert az akarás tárgyai összevissza vannak, és nem is mindegyiket akarja igazán? Ahogy körülnéztem az esti premierre sorakozó sajtósok közt, észrevettem, hogy kevés szarka van egyedül. A legtöbben csapatban érkeztek, és mikor elárultam, hogy négyen vagyunk a fesztiválon Szlovákiából, tőlem is azt kérdezték: „És hol laktok?” Fel sem merült bennük, hogy ne együtt lennénk Cannes-ban.
Legnagyobb meglepetésemre egyszer csak a Next Best Picture egyik arcát is megláttam a sorban. Minden bátorságom összeszedve megszólítottam, elárultam neki, hogy a jegyportál mellett az ő weblapja az egyetlen, ami az egész fesztivál alatt nyitva a mobilomon – ez királyi elismerés errefelé. Megtudtam viszont azt is, hogy ők is ketten vannak, mert egyedül egyszerűen nem lehet győzni. Majd miután kiöntöttem nekik a lelkemet, hogy a leginkább az zavar, hogy még egyetlen kiemelkedő filmet sem láttam, a vállamra helyezték a kezüket. „Erről, ami most jön, jókat hallunk.”
Joachim Trier néhány éve, A világ legrosszabb emberével letette az asztalra az egyik leghitelesebb, legérdekesebb látleletet korunk fiataljairól. Az Eszmei érték legalább annyira jó és legalább annyira fontos film. A középpontban ezúttal egy norvég család áll – a depressziós, színész lány, a „sikeres” családanya kishúg, valamint az elhidegült, rendező apa, aki váratlanul visszatér az életükbe, hogy leforgasson egy filmet az ezernyi generációs traumát megélt családi házban. A film lendületes, kiszámíthatatlan érzelmi hullámvasút, ami az egyik pillanatban kacajra fakaszt frenetikus humorával, a következőben pedig árgus szemekkel kémlelteti szereplői legkisebb arcmozdulatait, hogy felfejtsen egy-egy traumát. Az a fajta sokatmondó családi dráma, ami miatt azonnal megbocsátjuk, hogy a műfaj 90%-ban kliséfilmekből áll. Bizonyára találkozunk még vele az Oscar-szezon alatt is!
Egy zseniális film. Hát ilyen is van. A bamba mosolygás közepette észre sem veszem, hogy már megint 15 perce várok a buszra. De nem zavar. A tömeg sem – céltudatosan behajtogatom magam az egyik ajtóközeli sarokba, és a hazaúton két döntést is meghozok.
A holnapi napot a pihenésnek szánom, jövőre pedig megpróbálok több szlovákiai magyar szarkát is magammal hozni.
